Szerelem a háború árnyékában. Valentin- nap alkalmából egy kedves szerelmi történetet választottunk, amelyre egy volt építészmérnök hallgató levéltárunkban őrzött visszaemlékezésében bukkantunk.

Hegedős Károly a 19. század legvégén született, és végigélte a 20. század nagy világégéseit, változásait. Élményeit az ötvenes éveiben járva okító célzattal írta meg fiának 8 kötetben. A végletekig aprólékos memoár értékét jelentősen növeli a rengeteg mellékelt fénykép és szabadkézi rajz, amelyek segítségével megelevenednek előttünk Hegedős Károly mindennapjai.

A 20 éves fiatalember önkéntes huszárként jelentkezett a hadseregbe, így került előzetes kiképzésre Nagyváradra. Itt hamar kialakult egy nagyobb társasága, akikkel sorra járták a „zsúrokat”, amelyeket az akkori szokás szerint délutánonként tartottak az „úri körök” családjai, fiatal lányaikkal. Az egyik első zsúrt Tabéry Iván családja rendezte, aki Hegedős társaságába tartozott, így kaptak mindannyian meghívást az összejövetelre. Hegedős Károly egy külön rend új ruhát is csináltatott magának az alkalomra, amelyet meg is örökített a visszaemlékezésében.

Ezen a bizonyos zsúron ismerkedett meg Rimanóczy Rózsával, akit később csak Rozálnak nevezett.
Noha a rokonszenv már ekkor megvolt közöttük, a szerelem csak később alakult ki. Mindenesetre mind több és több időt töltött Rimanóczyéknál, míg végül már minden nap náluk volt, vagy kísérte őket moziba, cukrászdába, vacsorára.

1915 végén elkezdtek frontszolgálatra jelentkezni a váradi önkéntesek is, azonban Hegedős, Rozál kérésére halogatta az indulást. A búcsú napja 1916. február 14-én jött el, a fiú 21. születésnapján, amelyre Rozál egy kabalamedált készíttetett, hogy szerencsét hozzon a harcokban.
Ezt a medált Hegedős a háború végéig viselte (a fényképen is a medállal a nyakában látható).

A frontszolgálat ideje alatt folyamatosan leveleztek, ekkor alakultak ki Hegedős Károlyban a mélyebb érzelmek, amelyekre így emlékezett vissza:

„Hát bizony nehéz visszaemlékezni, és elfogulatlanul mérlegelni az embernek, 53 éves korában a 21 éves korában történt szerelmi esetét. Ma, higgadt fejjel nehéz értékelni, micsoda nagy hatással van az emberre az első, igazán komoly szerelem. Mert ez az volt; a diák-évek vonzalma még csak előhírnöke volt annak, hogy az ember – akarja, nem akarja- ha az ideje elérkezik, szerelmes lesz. Ez minden emberöltő minden korszakában jelentkezik, mindössze a rendes békebeli viszonyok között talán nem olyan romantikus, tiszta formájában, mint ahogy az velem, a háború kellős közepén történt. Mert a háború az egyes emberek egyéni életét olyan óriási mértékben érintette, hogy a nagy események mélyebben szántó érzésvilágot teremtettek az ember körül. Intenzívebbekké váltak az érzések s talán éppen ezért, a nemes érzelmek, amilyen ez a szerelem is volt, sokkal erősebb mértékben uralták az ember lelki-világát, mint rendes körülmények között. Hamarabb önálló férfi lett az ember; mint katona, mint tüzérzászlós, éltem már a magam önálló életét, nem úgy mint rendes körülmények között egy 21 éves, tehát normálisan egy harmadéves technikus. Az még féligmeddig diák, én akkor már a felnőttek életét elő fiatalember, akinek a háta mögött már ugyan ott rémlett, hogy a háború végével újra be kell majd ülnie a technikán a diák-padba, és még sokáig ott kell izzadnia, míg valaki lesz, de ez az én akkori állapotomban nem sokat határozott.  Ez a szerelem eltöltötte az egész valómat, s bár –sajnos- nem lett belőle semmi, csak sok-sok évig tartó fájdalom és lemondás- mégis azt lehet mondani, hogy megnemesítette az akkori életem érzésvilágát […]. Ez a szerelem – kisebb-nagyobb viharoktól eltekintve addig tartott el csaknem, amíg a háború; a háború végén szakítottunk örökre szegény Rózsikával […].”

Ahogy a fenti idézetből is kiderül, a románcnak sajnos vége szakadt, egyszerűen elmúltak az érzések a háború hosszú hónapjai alatt. Hegedős túl sokat változott, míg Rozál túl keveset. A fiú 22-23 éves korára, háta mögött a világháborúval megkomolyodott, céltudatosan a tanulmányaira és a későbbi karrierjére készült, és a 18-19 éves Rozál kislánynak tűnt számára, aki végül nem tudta megvárni, amíg hazatért.

„…a mai szememmel látva Rozált, bizony ő egyszerű, nagyon nem mélyenszántó kis lelkecske; kis pillangó, aki szürcsölni akarja a mézecskét, jól akar élni, gond nélkül akar élni, üresen akar élni, mert ilyen a természete. Meg azután akármi is történt közöttünk, lélekben bármilyen messzire elkerültünk, más-más irányban fejlődtünk az elmúlt 3 év alatt, végeredményében mégis neki köszönhetem azt a boldog másfél esztendőt, fiatalember életemnek azt az igazi szerelmét, ami az én első háborús harctéri évem alatt bennem a lelket tartotta. Óh nem, haragudni nem lehet az ember legszebb szerelmének tárgyára, ha mégoly más is vált belőle, mint amilyennek a mi szerelmes szemünk látja, szerelmes fantáziánk kiszínezi szerelmünk tárgyát.”

A történetük bizonyítékául szolgáló memoárkötet, benne a Rozál által emlékül adott préselt virággal eredetiben is megtekinthető a Könyvtár aulájában.