Lassan véget érnek a záróvizsgák és a végzősök előbb-utóbb kezükben tarthatják az oklevelüket, amelyért az elmúlt években dolgoztak. Mi is különböző diplomákat mutatunk be a júniusi hónap dokumentuma összeállításunkban.
Vannak, akik itt nem állnak meg, és doktori (PhD) képzésben tanulnak tovább, majd az egyetem munkatársaiként folytatják a tudományos kutatásaikat. Mindehhez képesítő oklevélre van szükségük, amelyeknek saját példányait otthon őrzik tulajdonosaik, majd leszármazottaik, vagy személyes hagyatékuk részeként levéltárba kerülhet. Az oklevelek nemcsak képzettséget, végzettséget, fokozatot igazolnak, hanem vizuális élményt is nyújtanak a levéltárosoknak és kutatóknak egyaránt. Ráadásul tulajdonosuk után kutatva ragyogó tudományos életpályák rajzolhatók fel. Ilyen dr. Magyar Pál erdőmérnöké is, akinek Levéltárunkban őrzött okleveleit választottuk ki.
A nemzetközileg elismert és díjazott erdőmérnök egyetemi tanár felsőfokú tanulmányait a selmecbányai, majd soproni Erdészeti Főiskolán végezte, doktori oklevelét pedig a debreceni Tudományegyetemen szerezte. Az akkor a soproni képzést is magába foglaló Magyar királyi József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre magántanárként került, ezért őrizheti a BME Levéltár az említett okleveleket.
A tudós életéről több összefoglaló mű is született, így mi meg sem kíséreljük a teljes életműve bemutatását, pusztán az oklevelek mögött álló ember életútját mutatjuk be nagy vonalakban.
Magyar Pál 1895. március 27-én született Cegléden szegényparaszti családba, elemi és középiskoláit is itt végezte. 1913-ban kezdte meg felsőfokú tanulmányait a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskolán, azonban főiskolai éveit megszakította az első világháború. Fogságba esése után csak 1918-ban tudott hazatérni, ezt követően folytatta tanulmányait, előbb Selmecbányán, majd a háború után Sopronba áttelepült intézményben, ahol 1920-ban szerezte meg erdőmérnöki oklevelét. A dokumentumon érdemes megfigyelni a képzéshez igazodó színvilágot és díszítéseket.
A főiskola elvégése után az Országos Faértékesítő Hivatalnál kezdte meg a pályafutását, ahonnan a Földtani Intézethez került, később pedig a Pázmány Péter Tudományegyetem Növényrendszertani és Növényföldrajzi Intézetében dolgozott és kutatott. 1924-től a Püspökladányi Szikfásítási Kísérleti Telep vezetője volt. A szikfásítási kísérletet a trianoni béke hívta életre, mivel az ország erdős területeinek nagy része a határokon kívülre került, így új fatermesztési bázisok kialakítására volt szükség. A legalkalmasabb területnek az Alföld mutatkozott, ezért itt zajlottak a kísérleti telepítések. Ez a kutatás meghatározó volt az életében: a témában írt „Adatok a Hortobágy növényszociológiai és geobotanikai viszonyaihoz” című doktori disszertációját 1930-ban védte meg a debreceni Tisza István Tudományegyetemen. A latin nyelvű doktori oklevél egyik érdekessége a dokumentum alsó részén található szimbolikus figurák, amelyek az akkor működő debreceni karokat jelképezik.
1935-ben került a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem soproni Bánya, Kohó és Erdőmérnöki Karára, ahol magántanári képesítést szerzett, a „Szikes talajok növényszövetkezetei, különös tekintettel a fásításukra” tárgykörből. Az egyetemi magántanári címet olyanok kaphatták meg, akiket tudományos tevékenységük és addigi végzettségeik alapján az Egyetemi Tanács felterjesztésére a fenntartó miniszter meghatározott tantárgyak nyilvános tanítására feljogosított. A habilitációs oklevél feltétele volt az oktatandó tudományterület egészére kiterjedő ismeretek és azt ezt bizonyító dolgozat megléte, valamint próbaelőadás tartása. Magyar Pált a kar minden további eljárás mellőzésével, vita nélkül magántanárrá képesítettnek nyilvánította. Az oklevelek között ez a legkevésbé díszes.
1938-ban főerdőmérnöki kinevezést kapott, 1941-ben erdőtanácsossá léptették elő, 1941 és 1946 között pedig az Erdészeti Kutatóintézet igazgatója volt. A második világháborút követően az újonnan átszervezett, a Műegyetem szervezetéből kiválni készülő soproni Erdőmérnöki Karon az Erdőművelési Tanszéken lett helyettes, majd 1947-től nyilvános rendes tanár.
1951-ben az Erdészeti Tudományos Intézethez (ERTI) helyezték át, itt az erdőtelepítési osztályt vezette, majd 1965-ös nyugdíjazásáig az ERTI soproni kísérleti állomásán dolgozott. Időközben (1952-ben) az MTA a biológiai tudományok doktora cím viselésére jogosította fel az addigi tudományos munkájának elismeréseként. 1964-ben az Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntették ki, majd 1967-ben életművét Bedő Albert emlékéremmel ismerték el. 1969. április 18-án hunyt el Sopronban.
Kiterjedt életrajzát, tudományos munkáinak felsorolását és a róla szóló műveket is összegyűjtötte a Mezőgazdasági Könyvtár, ezt az összefoglaló itt érhető el.
Aki kifejezetten a műegyetemi működése után érdeklődik, és ebben a témában szeretne tovább kutatni, annak ajánljuk a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Kar Erdőmérnöki Osztály üléseinek jegyzőkönyveit, amelyek digitalizálva elérhetők a Hungaricana Közgyűjteményi Portálon.